|
|
2006. október 25., szerda
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."
Martin Niemüller
2006. október 1., vasárnap
Do not stand at my grave and weep
by Mary E. Frye
Do not stand at my grave and weep
I am not there. I do not sleep.
I am a thousand winds that blow.
I am the diamond glints on snow.
I am the sunlight on ripened grain.
I am the gentle autumn rain.
When you awaken in the morning's hush
I am the swift uplifting rush
Of quiet birds in circled flight.
I am the soft stars that shine at night.
Do not stand at my grave and cry;
I am not there. I did not die.
Ne állj zokogva síromnál.
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
Ott vagyok minden hangban veled,
A csendesen köröző madár szavában, de én
vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott.
Nem haltam meg.
Megjelent a Gloriána, Ervin utolsó, tönkrement fordítása.
És belekerült a megemlékező szöveg róla...
Holnap megyek be a tiszteletpéldányomért a kiadóba.
Hanna, Csaba, köszönök mindent!
2006. augusztus 15., kedd
Hát, legalább megpróbáltam.... :(
"Én fázom s búsulok. Arcomba támad
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad."
(József Attila: Harag)
2006. augusztus 14., hétfő
Visszatértem a civilizációba. :)
Múlt hét szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton nagymamámékra "vigyáztam", kinn alvós, főzős, kiszolgálós kötelezettség volt, hogy anyuék elmehessenek pihenni. Mamám nem tud lejönni a lépcsőn, így neki a napi háromszori étkezést az emeletre kell celebrálni. Hát mit mondjak, elég idegőrlő napok voltak, annak ellenére, hogy a Kedvesem is kivett szabit, és velem volt csütörtökön és pénteken. Vasárnap pedig mentünk apuval Monorra, a kisállatbörzére dolgozni. Háromkor keltem, négyre már Monoron voltunk. Délután fél három-háromig dolgoztunk, fél nyolckor már aludtam a Naplón, pedig azt még meg akartam nézni.
Múlt hét kedden történt valami, ami azóta is nagyon rosszul érint, főleg annak tükrében, hogy visszaolvastam a véleményeket magamról. Azt hiszem, megérdemeltem volna egy személyes megkeresést, hogy mi is volt pontosan, az ítélkezés előtt. Talán én megteszem ezt, de lehet, hogy ez megint csak nekem fontos. Sajnos magam is hajlamos vagyok abba a hibába esni, hogy nem gondolkodom el, és nem számolok el tízig, ha vélt, vagy valós sérelem ér. Mindegy, nem szaporítom a szót. "Beszélni ezüst, hallgatni arany." Nagy igazság ez, mindenki figyelmébe ajánlom.
2006. július 26., szerda
Mióta van ez a ... (sííííp) új rendszer itt a freeblogon, egyszerűen nincs kedvem nekiállni és bejegyzések szerkesztésével küszködni.
Egyébként is minden hepi, ülök a gusztustalan, büdös rózsaszín nyálban (gy.k.: boldogság), és el van múlódva a régi problémásság, rinyálhatnék, labilisság, vagy nevezzük, ahogy akarjuk.
Azért az aggódók (köszi, Mételyecske :D) kedvéért leírom, hogy kedvesemmel elmúltunk fél évesek, egyre szebb ez az egész köztünk, és már nem aggódom, hogy elmúlik-e, csak örülök, hogy van. Harmónia, boldogság, szerelem, ilyenek vannak, fujj, fujj. :) Dolgozom két munkahelyen, közben próbálok pihenni, ha már nem nyaralok, mert mégiscsak nyár van. Beszippantott a szennyes filmipar, felfedeztek, sztár leszek. :):):) Na jó, nem. De voltunk tesóval egy forgatáson, majd egyszer leírom, ha már bemutatták a múvit. (A forgatáson találkoztam Zemlényi Zoltánnal.) :) És idén nyáron mindenki házasodik vagy babázik. Nem is értem. :)
Ilyesmik.
"You are a health conscious person, both your health and the health of others. You know all about the health benefits and dangers of the world around you."
Kasvirág
bíborlevelű kasvirág (Echinacea purpurea), keskenylevelű kasvirág (Echinacea angustifolia)
Neve a görög echinos (sündisznó) szóból származik.
Népies neve:
kúpvirág, bíbor kúpvirág
Mire jó?
Erősíti az immunrendszert, vagyis a szervezet védekező képességét. Enyhe, középsúlyos megfázás, légúti és húgyúti fertőzés kiegészítő és megelőző kezelésére alkalmas. Külsőleg nehezen gyógyuló sebek, gyulladásos bőrbetegségek esetén alkalmazzák. A homeopátiás gyakorlatban a növényi drogot immunstimuláns és gyulladásgátló hatása miatt különböző eredetű fertőzéses megbetegedések kezelésére használják.
Egyébiránt élek és virulok, köszönöm. :D
2006. május 30., kedd
József Attila: KOPOGTATÁS NÉLKÜL
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
1926. április
2006. május 8., hétfő
Molnár Géza: Mama
(az összes édesanyának, kiváltképp a sajátomnak, valamint Juditnak, Eszternek, Andreának)
A diófával kezdeném.
Nagyon régi, sokat használt jelkép az irodalomban. Diófát ültetni... Ha valaki olyan vállalkozásba kezd, amelynek hasznát, hozadékát már csak az utódok élvezhetik. A diófa jó két évtized múltán adja ki a nagy termést.
Mama ágyhoz kötött beteg volt már évek óta. Ha szép, derűs nap volt, belekarolva vittük a kis, kültelki ház udvarára, lassan lépegetett, megnézte virágait, a satnya veteményt, arcát a napfényre emelte, csendesen szólt: „Többet ér egy nap idefönt, mint száz év odalent.” Megcirógatta a fiatal diófát, a lombok közé rejtve már hozott néhány szemet tavaly is, elhullajtotta.
Visszakísértük a házba, segítettük levetkőzni, lefeküdni. Szerettük volna magunkhoz venni, de nem lehetett otthonából kimozdítani. Egy, utcában lakó magányos öregasszonyt fogadtunk föl, ki éjjel-nappal mellette volt, főzött, mosott, takarított rá, mi, a gyerekei szanaszét laktunk a város távoli negyedeiben, ahogy tudtunk, ahogy az élet kavargása engedte, jöttünk őt látogatni.
Egy alkalommal cserepes növényre mutatott, ott állt az éjjeliszekrényén. „Vidd el fiacskám, ültesd el a telkeden. A kertből vettem ki, lepottyant dióból kelt.”
Akkor építettük Leányfalu fölött, a hegyen a nyaralót, kevés pénzzel, sok idegeskedéssel, rohangálással; a parcellázott birkalegelőn se út nem volt, se víz, se villany, kapargattuk a bontási téglát, kevertük a maltert, a betont, felkutattuk a várost, míg találtunk ajtót, ablakot, melyen ugyan tegnap még a rigó fütyült, de megvettük, mert nem volt más, mérgelődtünk a hivatalokban, reggelre megszökött a kőműves segédmunkása – hol voltunk még a faültetéstől, kerttől, kertészkedéstől!...
Mama megláthatott valamit az arcomon. Kezébe vette a kezemet, simogatta öregesen hártyabőrű tenyerével. „Kínálgatom ezt a kis fácskát, nem kell egyiknek sem... – Kicsit hallgatott, felélénkülve folytatta: – Majd meglátod, milyen nagyszerű fa lesz ez! A diófa. Üldögélsz alatta nyármelegben, hűsölsz az árnyékában, érzed a leveleinek illatát, ennek a lombjába nem mászik a hernyó, nem potyog bogár a nyakadba. Finom papírhéjú dió, két ujjaddal összenyomhatod.”
Még hozzátette: „Meg aztán... Erről majd emlékezel rám.”
A hetvenes évek legelején volt ez, hetvenegyben talán. Kerestünk egy alkalmatos helyet a telken, elültettem a csemetét. Olyan vékonyka volt, mint a kisujjam. Öt szép, haragoszöld levélke kapaszkodott rajta.
Mindkét nagyapámat Molnár Jánosnak hívták, csak éppen egyikük, apai ágról, Fejér megyében, Sárkeresztúron lakott, a másik, anyai ágról, fenn északon, Abaúj-Torna egyik kis falujában, Fonyban élt. Ily módon dupla-Molnár vagyok. (Valami rossz beidegzettséggel szoktam ezt régebben megemlíteni, ha anyám nevét mondom: Molnár Katalin – ne gondolják, hogy „törvénytelen” származékként viselem a Molnár nevet.)
Gyermekkori nyaralásaimból ámulatba ejtő, szép emlékként maradt bennem ez az abaúji falu, mely szerényen bújt meg a hegyek tövében. Még akkor az asszonyok az erdőkből jövő patakban mostak, sulykolták a fehérneműt. Ők termelték a kendert, mentem velük a Hernádra kendert áztatni, láttam, hogyan tilolják, hogyan pereg a rokka a fonállal. Még a szövőszék is ott állt a kisházban, melyen a Mama a lepedőket, törülközőket, az alsóneműt szőtte, s élete egyik utolsó gesztusaként fiaméknak ajándékozott egy nagy fehér abroszt, melybe beleszőtte leánykori M. K. monogramját is.
Az öregek emlékezete szerint igen szép, pirospozsgás arcú lány volt a Mama, dús haja a derekáig ért. Fürge lábbal, fáradhatatlanul ropta a táncot a bálban Almási Szabó Istvánnal, magasra emelt kis kezében lobogott a hímzett keszkenője.
Ez a fiatalember lett első férje is. Kutyabőrös paraszt-nemes volt. A később Szabó-atyusként emlegetett apja a nemesség tudatát, büszkeségét belenevelte fiába is. „Soha ne feledd, nemesember vagy, neked senki nem parancsol...” Ezzel aztán a fia nagy bajba került a katonaságnál. Nem értette, hogy a sok semmitérű cugszführer, őrmester mért akarja őt ugráltatni, őt, a nemesembert, akinek senki nem parancsolhat. Megpokrócolták, összerugdalták azt a makacs fejét, bilincsbe verték, bevágták a sötétzárkába. Hamar leszerelték, az apja Kassára hordta híres elmegyógyászhoz. Megcsendesedett, magába zárkózott fiatalember lett belőle, elvégezte a mezei munkát, a vagyon révén respektusa megmaradt. Ahogy a szülők előre elvégezték, hozzáadták anyámat. Két gyermekük született, egy fiú és egy lány.
Hanem az anyósa nem szívelhette a menyét. Bármit csinált, mindenbe belekötött, talán azért is, mert nem követte vakon a rendelkezéseit. Ha a kisgyermek belázasodott, már csak úgy szabadulhatott a rontásból, ha a temető mellett elásott fekete kutya kölykeit kifőzték, s annak vizébe fürösztötték. Ha fogával szenvedett, tehéntrágyát kellett volna a gyulladt ínyére rakni. Anyám ellenállt, priznicbe csavarta a beteget, hársfateával, mézzel, gyógynövénnyel kúrálta, ahogy még lánykorában az ő nagymamájától tanulta, aki messze földön híres gyógyítóasszony volt. Az anyósa gyakran gúnyolta: „Molnár-fajta kutya-fajta...” Ennek eredete pedig az volt, hogy élt a faluban, a kiterjedt rokonságban egy verekedős is, a „hebegős Molnár”, aki mindenkit kivert a kocsmából, ha ő ment be inni.
Kitört az első világháború, Almási Szabó Istvánt is bevitték katonának. Orosz fogságba esett, nagy tél volt, fázott, s tán eszénél se volt egészen, mikor a táborparancsnok fogatának lovairól akarta lehúzgálni a takarót – a kozákok agyonverték.
Ám időközben, az évek múlásával após-anyós megöregedett. A férfiembereket, a cselédnek, béresnek valót is elvitték katonának, az állatgondozás, mezei munka neheze anyámra maradt. Most már nem hallatszott a „Molnár-fajta kutya-fajta” piszkálódás, anyósa „kedves lányom, Katicskánk”-nak szólította.
Még valamikor a múlt század végén az egész falut teleültették diófával. Szabó atyus vénségére megvakult, elbotorkált a ház mögé, körbetapogatott a száraz diólevelek után, azt tömte a pipájába. Órákig elüldögélt, pipázgatott a diófák alatt. Kovával, taplóval parazsat csiholt, azzal gyújtott rá, háziszőttes ing, bőszárú gatya volt az öltözéke, nyári nagy esőkön fedetlen fejjel kiállt az udvar közepére, hagyta hogy ömöljön rá, mossa a rázuhogó víz, ez volt az ő fürdőzése. Módos gazdaként, nemesemberként is a jobbágyvilág emlékeit hordozta magában.
A Szabó-portát 1981-ben láttam először, valamely távoli rokon, vénséges-vén, halálra készülődő öregasszony lakott benne. Őrizte a családi Bibliát, benne anyám kezeírását, bejegyzéseit leánya s fia születéséről, arról, milyen csillagjegyben jöttek világra, milyen betegségek sújtották a családot az elmúlt esztendőben, milyen időjárás, milyen termés várható, ki halt meg a hozzátartozók közül... Hiába kérleltem Irmácska nénit, adja nékem a Bibliát, becses emlék ez nekem, hozok helyette másikat, nem engedte ki a kezéből, ő ebből imádkozik minden este, ez vele fog alászállni a koporsójában.
Terméskőből épült, bádogtetős, tornácos, tágas ház volt ez, gerendás mennyezetű, padlós, nagyablakos utcai szobával, kovácsoltvas kerítéssel, a századfordulón csináltatta Szabó atyus, nincs azon egy szikrányi rozsdafolt ma sem.
Elmentem a diófák mellett a veteményesbe. Itt munkálkodott anyám, amikor megismerkedett apámmal.
Különös az életsorsok kereszteződése. Ez a találkozás sarkaiból fordította ki mindkettőjük életét.
Apámat a Tanácsköztársaság leverése után egy élelmezési alakulattal vezényelték Fonyba, a Szabó-portával szomszédos házban szállásolták el. Akkor már halálhírét hozták a fogságból hazaszállingózó falubeliek Almási Szabó Istvánnak. Anyám kétgyermekes hadiözvegyként élt s dolgozott az öregek mellett, de még mindig fiatal volt és szép, s volt valami különleges vonzása és kisugárzása, ami hozzáláncolta emésztő, nagy szerelemmel a világháború poklát, fogolytáborokat megjárt, nála négy évvel fiatalabb apámat.
Házasságukról hallani sem akartak a szülei Sárkeresztúron, de anyám szülei sem Fonyban. Nagyapám sehogysem értette lánya szándékát: „Hozzá mennél egy ilyen himmi-hummi emberhez, akinek se háza, se földje, csak kése meg hentesbárdja?” A Szabó-portán magára maradt két öreg kétségbeesetten kapaszkodott anyámba. Mi lesz velük nélküle? Két unokájukra íratják a vagyont, a haszonélvezetet a menyükre, csak maradjon velük.
Hiába volt mérgelődés, tiltakozás, könyörgés, Almási Szabó István holttá nyilvánítása után ők ketten, kiknek eljövendő életét a szerelem összehegesztette, egybekeltek.
Fony nem tudott nékik kenyeret adni, Sárkeresztúr tudni sem akart róluk. Feljöttek Pestre.
Miféle lebírhatatlan erő munkált ebben a két emberben, hogy vagyont odahagyva, a családokkal szembefordulva, egymásban megkapaszkodva, két árva gyermeket hozva magukkal, nekivágjanak a bizonytalan jövőnek? Hónapos szoba, napszámosmunka, míg végül apámnak sikerült szakmájában, a Fővárosi Húsüzemben, elhelyezkedni – ott is maradt csaknem három évtizeden át.
De micsoda évek voltak azok! Először a lakbértől akartak szabadulni, s bármilyen kicsi, ócska házban, de a magukéban lakni. Bankkölcsön, törlesztés, kamatfizetés. Körbelaktuk Pestet, de a külvárosoknak is mindig legszélső utcáját, ahol már a parasztok szántóföldjei kezdődtek, és tavasszal vadvizek nyaldosták a ház tűzfalát.
Anyám nyolc gyereket szült, közülük kettő kicsi korában meghalt, hatot felnevelt. Így szalad a számra önkéntelenül is, hogy „anyám”, mert apám hajnalban kelt, s csak este láttuk őt, meg ünnepnapokon. Mama volt velünk állandóan, mosott, főzött, varrta a foltot a ruhánkra, stoppolta a zoknit, ügyelt a leckekészítésre, rakta ránk a priznicet, ha ágyba szorított a betegség. A két Almási Szabó gyerek, nővérem és bátyám, valamelyes örökséghez jutott apjuk után, a földeket fonyi parasztok vették bérbe, s a nehezen csurranó-cseppenő pénzeket a Mama szigorúan elkülönítve az ő iskolázásukra, ruházásukra fordította. Apám is így tartotta rendjén valónak, úgy bánt velük is, mint a saját gyermekeivel, s valóban, mi hatan úgy nőttünk együtt, mint az édestestvérek.
Mondom, Mama volt velünk egész nap. Ő református volt, mi négyen, apánk után, katolikus hitben nevelkedtünk. Mégis, együtt fújtuk anyánkkal a református zsoltárokat: „Mint a szép híves patakra szarvas kívánkozik...”, meg a „Tebenned bíztunk eleitől fogva...”. Előbb a fülembe, elmémbe ragadtak, mint a „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk...” Ha varródobozával, stoppolófájával üldögélt, szüntelenül, fáradhatatlanul mondta-mesélte az abaúji, fonyi történeteket, apja kalandos amerikai utazásait, a falubeliekkel megesett sok érdekes élményt, a regéci hegyen épült Rákóczi-vár legendáját.
Micsoda színes, szívdobogtató világ volt az, melyet szavai nyomán megismertünk, s nyaralásaink során valóságosan magunk is megéltünk! A falu fölött magasodó Gergely-hegy egyik hajlatát Medvemarásnak nevezték. Régebben oda hajtották fel éjszakára legelni a lovakat. Még akkor medvék is voltak az erdőkben, éjszaka kicsapták s elragadták a lovat – így lett a hely Medvemarás. A falu alatt volt egy kaszáló, szénát onnan gyűjtöttek, ennek Kecskeszakáll volt a neve. Csaknem szomszéd falu a Hernád völgyében Vizsoly. Hát még az aztán, a Károli-biblia!... Kissé távolabb Gönc, onnan kapta nevét a mértékegységül is használt „gönci hordó”.
Az akkor még Eperjes-Tokaji-hegyláncként nevezett, Trianon után Zempléni-hegységre keresztelt vonulat másik oldalán, a Bodrog völgyében Sárospatak. Onnan jöttek, onnan járták a falvakat a diákok, a mendikánsok. Mennyi történet ezekről is! Meg vásárokról, őrletésekről a malomban, hóban elakadt vándorokról! Anyám elapadhatatlan mesélőkedve, gazdagodva a fonyi nyaralások élményeivel, nyilvánvalóan inspirálói voltak az irodalom felé tapogató törekvéseimnek, az a gyönyörűségesen szép, tájszólás nélküli abaúji, Hernád völgyi beszéd beleformálódott irodalmi szövegeimbe is.
Az apai nagyszülőkről soha nem esett szó. A sárkeresztúri nagymama – lánykori nevén Stadler Alojzia – tizenkét évig nem tette be lábát anyám otthonába, csak nem sokkal a halála előtt jött el rövid vizitbe, hogy megnézze az unokáit.
Mama életének koronája, megtartó ereje négy fia volt. Két féltestvérünk hamar kirepült a házból, nővérem férjhez ment, bátyám megnősült, maradtunk mi, a Molnár-gyerekek. Büszke volt ránk, szüntelen csiszolt, nevelt, néha csak valamely bölcs mondásával. Máig belémragadt, hogy mikor sok olvasmányommal, ismeretemmel, tudásommal dicsekedtem, figyelmeztetett: „Fiam, csak az üres kalász lökdösi fejét magasra fel, a telt kalász alázattal lehajtja.” Családunkban szállóigévé váltak tanításai, már az unokáim is idézik: „A pénznek lába van, kimászik az ember kezéből, bukszájából...” „Ha esik, ha fúj, a vándornak, az utasnak menni kell.” „Soha ne mondd, hogy majd; a majd az a soha.”
Erősítette a tehetségünkbe vetett hitünket. Országos rajzversenyt nyertem, festőművész akartam lenni, de abban a semmitlen szegénységben, amelyben éltünk, lehetetlennek látszott. Anyám biztatott, bátorított: „Munkácsy is asztalosinasként kezdte...”
Ahogy teltek az évek, évtizedek, anyám is környezetéhez formálódott, szinte már semmi sem különböztette meg a többi munkásasszonytól. Átvette férjének, fiainak társadalomszemléletét, híve lett a formálódó szocialista világnak. Ám protestáns hitét is megőrizte, ágya mellett az éjjeliszekrényén mindig ott volt a Biblia.
Hetvennyolc áprilisában halt meg, nyolcvanöt éves korában. Három évvel élte túl apámat. Egymás mellett nyugszanak az erzsébeti temetőben.
Most már, ha felfelé nézek, nem látom a diófánk tetejét, lombsátra beteríti a kertet. S akármilyen rossz, aszályos év van, bármilyen gonosz tavaszi fagy – megtermi az egész évre valót, de menyem is, meg még az unokámék is ebből sütik a bejglit, eszik a diósmetéltet.
Szeretek az érlelődő nyárban alatta üldögélni, hallgatom a madarak énekét s való igaz, itt gondolok legtöbbet a Mamára.
2006. április 24., hétfő
Shakespeare: Szonettek
XXVIII
Hogy legyek hát megint derűs kedély,
Ha az áldott pihenés elkerül?
Ha nehéz napom nem könnyíti éj,
S napra éj s éjre nappal nehezül?
Mindkettő, bár ellenséges hadak,
Gyötrésemre barátként összefog,
Ez, hajszolva az meg panaszomat
Keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.
Hízelgek a napnak: beragyogod,
Ha felhőfoltos is a végtelenség;
S a fekete éjnek: te csillagok
Nélkül is megaranyozod az estét.
De a nap kínom napról-napra nyújtja.
S éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.
XXVII
Kimerült utas, esem édes ágyba,
Minden tagom esdi a pihenőt;
De akkor a fejem kezd utazásba,
S lelkem gyötri, mikor a test kidőlt;
Mert akkor (innen, messziről) mohón
Indul zarándok agyam tefeléd,
Oly sötétbe meresztve roskadó
Pillámat, amilyen a vakoké:
Hacsak lelkem látomása ide
Nem hozza, üres szemeimbe, árnyad,
Mely mint a rémteli éj ékszere,
Szép s új díszt ad vén s komor éjszakámnak.
Lásd, így nappal testem, éjjel szívem,
Miattad, s miattam, sose pihen.
2006. április 18., kedd
Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
2006. április 14., péntek
Megkértem Ervin anyukáját, hogy vigyen ki egy szál fehér rózsát a temetőbe.
2006. április 13., csütörtök
Pierrot: Szerelem
Kint zúg a szél
és ősi dalt zenél az ég,
a néma faltól kérdezem, hogy miért nem jössz még,
merre jársz, merre jár veled az álmom,
mert bármily távol, az mindig megtalál
mert bármily távol, az mindig megtalál
Mint annyi hegy,
nagynak s bölcsnek kéne lennem
de látod könnyen elférnék tenyeredben
Súgnék füledbe csacskaságokat
és lázas arcom öledbe hajtanám
és lázas arcom öledbe hajtanám
Egyszer már nekem is jár,
hogy boldog legyek kicsit,
hogy mondhassam végre,
hogy nem cserélnék senkivel
Hallja hát a nagyvilág!
Kint zúg a szél,
dőlnek szobrok és hitek
de én csak neked, habkönnyű hangodnak hiszek
s a kinti szél nekem csak rólad mesél:
elhozza arcod, mint képeslapot
elhozza arcod, mint képeslapot
Pierrot : Van miért (részlet) Most, mikor csendesebb lett a szél s nem háborog a víz
imbolygó létem lenn a mélyben végre talajt ér
újra úszni volna kedvem
csak törnék egyre fel
s amint kicsobbannék, ordítanék, ahogy a torkomon kifér, hogy
Van miért - van cél, ami éltet!
Van miért - ami új kezdésre késztet!
Mikor a magány hozzám költözött és megszokott a csend
s a fáradt múltam dobozba zártam - bár fabatkát sem ér
ismét szeretni volt kedvem
elfújni a port
újra tennék, harcba szállnék egy olcsó mosolyért, mert
Van miért - van cél, ami éltet!
Van miért - ami új kezdésre késztet!
Adj erőt és hagyj időt, hogy élvezzem,
hogy adsz erőt és hagysz időt, hogy érezzem,
hogy van miért!
Van miért - van cél, ami éltet!
Van miért - ami új kezdésre késztet!
Átviszlek a tűzön és átviszlek a vizen,
azt, hogy néha eleged van, azt ne mondd, úgyse' hiszem
mert mit nekem a láng és mit nekem az ár
érzem, most ezt meg kell tennem - ennyi jár
2006. április 12., szerda
"- Aznap, minden ok nélkül futni indultam. Úgyhogy elfutottam az út végére, aztán gondoltam, elfutok a város határáig. És amikor eljutottam odáig,gondoltam, átfutok Greenbow megyén. De mivel már ilyen messze jutottam, gondoltam, átfutok a nagy Alabama államon. És ezt tettem. Átszeltem Alabamát. Minden ok nélkül csak futottam tovább. Elfutottam az óceánig. És amikor odaértem, gondoltam, ha már ilyen messze jutottam, meg is fordulhatok, és csak futottam tovább. És amikor eljutottam egy másik óceánhoz, gondoltam, ha már itt vagyok, megfordulhatok, és csak futottam tovább. Amikor fáradt voltam, aludtam. Amikor éhes voltam, ettem. Amikor mennem kellett a... akkor, tudja... mentem.
- És csak futott.
- Ja. Sokat gondoltam a mamámra, Bébére és Dan hadnagyra. De a legtöbbet Jennyre gondoltam. Sokat gondoltam rá.
- Egy Forrest Gump nevű férfi, egy kertész az alabamai Greenbow-ból több mint két éve fut Amerika-szerte. Csak enni és pihenni állt meg. Charles Cooper jelenti.
- Amerikán át vezető útja során Forrest Gump, a kertész, ma negyedszer keresztezi a Mississippit.
- A fenébe! Forrest? Miért fut?
- A világbékéért teszi?
- A hajléktalanokért?
- A nők jogaiért fut?
- A környezetvédelemért?
Nem tudták elhinni, hogy valaki minden ok nélkül fusson.
- Miért csinálja ezt?
- Csak futni akartam.
Csak futni akartam.
- Maga az! Nem tudom elhinni, hogy maga az!
Valami okból az emberek értelmet láttak abban, amit csináltam. Mintha egy ébresztőóra szólalt volna meg bennem.
- Itt egy fickó, aki összeszedte magát. - mondtam.
- Itt a válasz. Mindenhová követem, Mr. Gump.
Így hát volt már társaságom is. Aztán még több társaságom lett. Aztán még több ember jött. Valaki később azt mondta, ez reményt adott az embereknek. Ehhez én nem értek, de némelyikük megkérdezte, segítenék-e nekik.
- Nem tudna segíteni? Az ütköző-matrica bizniszben utazom. Egy jó szlogen kéne, és mivel maga annyira megihletett, gondoltam, tudna segíteni...
- Hú, ember! Beletapostál egy nagy adag kutyaszarba!
- Van ilyen.
-Mi, a szar?
Néha. És pár évvel később hallottam, hogy az az ürge kitalált egy matrica szlogent, és sok pénzt csinált vele. Egy másik alkalommal egy|olyasvalaki mellett futottam, akinek az összes pénze odaveszett a póló iparágban. Pólóra akarta rakni az arcom, de nem tudott jól rajzolni, és nem volt fényképezője.
-Itt van, használja ezt! Ezt a színt amúgy se szeretik.Legyen egy jó napja!
Pár évvel később megtudtam, hogy az a férfi kitalált egy ötletet a pólóihoz. Sok pénzt keresett vele. Szóval, mint mondtam, sokan voltak velem. A mamám mondta: "Hagyd a múltat mögötted, mielőtt továbbmennél!" És azt hiszem, ez volt a futásom magyarázata. Három év, két hónap, 14 nap és 16 órán át futottam."
(Forrest Gump – részlet) E-mailben kaptam, KÖSZÖNÖM!
Valahogy nincsen kedvem/hangulatom írni mostanában. Talán ahogy rendeződnek a dolgok, egyre kevésbé van szükség ilyen lelki mankókra, hogy kiírjak magamból dolgokat, de most kicsit megint kell.
Holnap leszünk három hónaposak a kedvesemmel és pénteken lesz egy éve, hogy Ervin meghalt. Elég rossz a kedvem, ahogy közeledik a napja. Olyan visszás érzés ez. Egyrészt jó, hogy van kedvesem, aki szeret, másrészt nagyon elszomorít az évforduló. Pénteken Kaposváron suli után benn voltam könyvesboltban. Nézegettem egy könyvet, Ursula K. Le Guin összes Szigetvilág történetét, fontolgattam, hogy megveszem. Arra emlékeztem, és láttam is, hogy Szukits kiadós, annakidején Ervinnél elolvastam belőle az első regényt. Viszont teljesen arculcsapásként ért, mikor megláttam benne Ervin nevét, mint szerkesztőét. A csoporttársnőm még rá is kérdezett, hogy nem rossz-e ezt látni, valamit makogtam arról, hogy persze egyrészt rossz, másrészt meg jó dolog, hogy fennmarad a neve ily módon. Ezután a csajok bementek a közértbe, én meg leültem egy padra, nyeltem nagyokat, hogy el ne bőgjem magam, és törölgettem a szemem, hogy nehogy lefolyjon egy csepp könny is. Este beszéltünk kedvesemmel telefonon, és nem tudtam, mennyit meséljek el neki, van-e jogom a múltammal terhelni, esetleg megbántani azzal, hogy ilyesmikről mesélek, hiszen van nekem elég barátom, akik bármikor meghallgatnak bármit. Aztán végül csak kibukott az egész belőlem, és Ő nagyon megértő és kedves volt, nagyon megkönnyebbültem, hogy kiadhattam magamból. Néha jó ezeket kimondani, mert különben úgy érzem, megfulladok.
Sunyit pedig elajándékoztam, úgy tűnik, nagyon jó helyre került. Nagyon nehéz volt, nem is ment pityergés nélkül. Kedvesem segített autóval eltranszportálni a kicsi makit, és végig tökéletesen figyelmesen viselkedett, vigasztalt. Pont olyan volt, amilyenre akkor szükségem volt, amilyenre vágytam.
Két hete fenn volt Ervin anyukája Pesten, találkoztunk másfél órára, ő javasolta. Sok dolgot átbeszéltünk, mesélt ő is, és én is, Ervin említését -akár csak a nevéét is- kínosan kerülve. De nagyon nehéz volt ez is, féltem a találkozástól, elszomorított. Ha találkozunk, mindig tükröt tartunk egymásnak a régi dolgokról, Ervinről. A közös "tudás", ami összeköt... Most először nem fakadt sírva búcsúzáskor, előtte megsimogatta a karomat, és azt mondta, örül, hogy rendbejött az életem, és legyek boldog az új kedvesemmel.
A többi történés ezekhez képest banális, bár nem tanulság nélküli: voltam régi céggel wellness hétvégén (12 pasi és én), tesónak segítettem költözni-pakolni, ilyesmik. De ez már egy másik történet.
2006. április 4., kedd
"Te vagy az utolsó gondolat;
a szó, ami engem megtalál,
igazat mond, és megsimogat,
Te vagy az utolsó nyár."
Ezermillió dolog történt.
2006. március 27., hétfő
Ma visszük Sunyit az új gazdihoz. Olyan szívfacsaró érzés. Még Ervin anyukájával is beszéltem, sms-eztem az elmúlt hetekben, és ő is azt írta, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásom, azzal is gondoskodom a macskáról, ha találok neki egy jó helyet. Nagy felelősség ez az örökség. :( Próbálom magamban helyretenni a dolgot, és ésszel tudom is, hogy amit teszek az helyes (lényeg, hogy Sunyinak a legjobb legyen), de mégis valami furcsa lelkiismeretfurdalásom van, mintha becsapnám ezzel Ervint, vagy nem is tudom. Mintha nem teljesíteném az utolsó kérését.
Szomorú vagyok.
2006. március 24., péntek
Egy történet margójára:
"Ha valaki nem úgy szeret, ahogy Te azt szeretnéd, az nem azt jelenti, hogy nem szeret tiszta szívéből."
"Mindig lesz olyan ember, aki bíráddá válik, de továbbra is bízz, és figyelj arra, ki az, akiben másodszor is megbízhatsz."
2006. március 23., csütörtök
Hohó! Még valami. Tegnap tesó mutatta egy online szexshop linkjét, még az igaziban nézelődés előtt, azzal a szöveggel, hogy VÉLETLENÜL rábukkant, és ha már ott volt, hát megnézte. A kínálat egyik vicces darabjának (ehető, banán ízű férfi alsó) linkjét elküldtem mélben egy jóbarimnak, aki erre azt válaszolta: "Gondolom ez az oldal pop-up-ként ugrott fel ezzel a hirdetéssel, amikor a Mária kéktérdszalagrend websitején barangoltál!! :-))" Természetesen. Csakis. Hogy másképp?! :):):)
|
